mindenkivel szeretném tudatni, hogy a blogom mostantól új helyen található:

http://bookwormkatacita.blogspot.com/

mivel újra meg újra felbukkant a molyos frissemben különböző módon ez a könyvsorozat, meg hát amúgyis van egy naplóolvasós kihívásom, plusz egyszer még álmodtam is vele, úgy döntöttem, ez túl sok jel egyszerre, és belevágtam.

itt van ez a francia tagozatos magánsuli (valahol a budai hegyekben, no comment), ahol egy osztályba csak tizenpár diák jár, köztük Rentai Renáta, a kissé stréber, kissé könyvmoly, de azért nem túl gázos tizennégy éves lány is. naplójában a gimiben töltött első félévének mindennapjairól számol be, szerencsé(m)re tényleg totál átlagos dolgokról, mindenféle erőltetett fordulatot vagy sorsszerű egybeesést mellőzve.
Reni nem az a megalúzer lány, és nem is az iskola legmenőbb csajszija, szóval elég átlagos, a fiúk róla másolják a leckét, de azért szerez egy-két "kis barátot" (ahogy a meteorológus anyja emlegeti) magának. az egyik a kissé ostobácska, kamu-emo Virág, a másik meg Arnold, némi Aspergeres beütéssel (nyilván ő lett a kedvencem). 
emellett masszívan epekedik Cortezért, az összevissza zselézett hajú, deszkás csávóért, meg keresi az egyéniségét, és a képeket, amit kiragaszthatna a suliszekrényébe.

sokan írják, hogy milyen jó érzés volt nosztalgiázni picit a könyv által, mert visszavitte őket a középiskolás éveibe. hát nem tom milyen elfajzott gimnáziumba jártam, de nálunk nem voltak Kingák, akik megkeserítették undokságukkal mindenki életét, nem állt a fél osztály bukásra a tárgyak jelentős részéből, meg mondjuk suliszekrény se járt alanyi jogon mindenkinek, de ez huszadrangú kérdés, tudom. persze nem is a rózsadomb szülötte vagyok, nem is hurcoltak anyámék kocsival iskolába. meg azért egy gimnáziumban ne legyen már gáz az, ha valaki tanul, olvas vagy versenyeken vesz részt. mindegy, próbálok ezeken túllépni, viszont a stílussal kapcsolatban is hadd elégedetlenkedjek egy kicsit. 
próbálom az egyszerű mondatokat annak betudni, hogy ez egy 14 éves csaj naplója, tehát nem várom el, hogy megszégyenítse mondjuk a kedvenc íróját, Dickenst, de jó lett volna legalább néha felröhögni kicsit. jó, lehet nekem vannak magas elvárásaim humor téren, de tényleg egy viccesebb stílusban megírt történetre számítottam. anyu-apu vicces azért, de elég hülyék a gyerekneveléshez, a full kitűnő lányuk internethasználatát korlátozzák, meg "hogyan neveljük kamasz gyerekünket"-jellegű segítő könyveket olvasnak. anyu pedig nem tud főzni, de legalább minden reggel kiírja a hűtőre, hogy aznap milyen idő várható.

mindennek ellenére élveztem az olvasást, ezt nem tagadom, és hamarosan folytatom a következővel, és tervben van az egész sorozat kivégzése is, mert arra tökéletes, hogy egy vasárnap délután, amíg a pasim skyrimozik, addig én újra gimibe járjak (csak most egy teljesen másfélébe). biztos vagyok benne, hogy ha középiskolás koromban olvastam volna, eléggé odalettem volna érte, akkor még nem közelítettem mindent ennyire kritikus szemmel, de ha akad néhány kiscsaj, aki a Szent Johanna miatt kezd el jóban lenni a könyvekkel, akkor én komolyan örülök.

"Sajnálatos, ha egy nő története csupa férfiról szól - először fiúkról, aztán más fiúkról, aztán férfiakról, férfiakról, férfiakról. Kicsit olyan ez, mint az iskolai történelemkönyveink, amelyek kizárólag háborúkról és választásokról szóltak, egyik háborúról a másik után, gyorsan átfutva az unalmas békekorszakokon."

Marlow, a középkorú pszichiáter segítségét kéri egy orvos barátja, amikor egy híres festő, Robert Oliver késsel támad a washingtoni múzeum egyik kiállított festményére. a kép a Léda címet viseli, és egy impresszionista festő műve az 1800-as évek végéről. 
mivel Marlow maga is festeget szabadidejében, különös érdeklődéssel fordul az eset felé, és a szokásosnál sokkal jobban beleássa magát a történetbe. államokon keresztül vezet az útja Robert volt feleségéhez, hátha általa megérti a festő indokait, ugyanis ő maga nem hajlandó megszólalni. kiderül, hogy Robert évek óta ugyanannak a nőnek a portréját festi, ám senki nem tudja, ki lehet ő, a férfit viszont úgy tűnik, ez a nő kergette szó szerint az őrületbe. a felesége, Kate ezáltal teljesen magára marad a gyerekekkel, mert Robert időnként napokra eltűnik, nem jár be dolgozni, majd a sok konfliktus eredményeképp különválnak. 
a másik nyom, amelyen Marlow elindulhat, néhány levél, amelyet a 19. század végén váltott egymással egy Beatrice nevű francia festőnő egy nála jóval idősebb férfival. a pszichiáter a végén már Franciaországba is hajlandó elutazni annak érdekében, hogy az ügyet megoldja, és közben kissé felfordul a saját élete is.

Robert engem totál kikészített. nem egy nő esett "áldozatul" a furcsa szeszélyeinek, az ingadozó hangulatainak, ki jobban bírta, ki kevésbé. a volt feleséggel, Kate-tel való kapcsolata például totál lehangolt, és ez meghatározta a hozzáállásomat az egész könyvhöz. nem tudtam szeretni ezt a történetet, mindig kisebb gyomorgörccsel vettem a kezembe, és vártam már, hogy túl legyek rajta. 
pedig egy jó könyvnek tartom, sokkal összeszedettebb, mint Kostova másik műve, A történész. ennek ellenére az a vámpíros-Drakulás sztori közelebb állt hozzám (nem a vámpírok miatt...), pedig abban tényleg sok volt az üresjárat, meg a végére el is vesztettem a lelkesedésemet. 
az egyik szereplőt, Maryt nagyon megkedveltem, már akkor, mikor először találkoztam vele a könyvben, pedig akkor még nem is tudtam, hogy később mekkora szerepe lesz az egészben. Marlow, a pszichiáter karakterét viszont kissé hiteltelennek éreztem, vagyis hiányzott a magyarázat azzal kapcsolatban, hogy hirtelen miért vált ennyire anti-professzionális, azaz miért bonyolódott bele olyan nagyon Robert esetébe. 
Kostova stílusa egyébként eléggé közel áll hozzám, tetszik, hogy a karakterei annyira élők, hogy minden részletükkel együtt magam előtt láttam őket. és nem csak a külsejük vagy a jellemük ábrázolása tökéletes, hanem a mindennapi érzelmeik is, és itt olyan apróságokra gondolok, amelyek lehet, hogy csak egy pillanatra futnak át az emberen, és ezért fel sem tűnnek, az írónő viszont ezeket is tökéletesen megjelenítette. 
lehetséges, hogy egyszer majd később, mikor visszagondolok a Hattyútolvajokra, kellemes emlék lesz, de egyelőre csak a nyomasztó légkört érzem magam körül, amikor eszembe jut.

A tetovált lányhoz annak idején szép nagy adag szkepticizmussal álltam hozzá, mivel én vagyok az, akinek mindig gyanús, ha túl nagy a felhajtás egy könyv körül. akkor nem is igazán hatott meg, persze libabőröztem időnként, meg végigizgultam az egészet, de hülye fejjel valamiért kitámasztottam, és nem engedtem magamnak, hogy igazán megszeressem. nem tudom, hogy lehettem ilyen, utólag visszagondolva az egyik legjobb krimi, amit valaha olvastam. 
nemrég viszont rákívántam egy kis svéd hangulatra, úgyhogy elhatároztam, hogy folytatom az ismerkedést a Millenium-trilógiával.

kedvenc hőseink (Salander, Blomkvist) természetesen most is a középpontban állnak, de szerintem ez a rész sokkal inkább szól Salanderről, mint az előző. a csajszi kicsit megkomolyodik, vagy inkább konszolidálódik, de ezt az állapotot nem sokáig élvezheti, mert elég komoly gyilkossági ügybe keveredik. az esetnek köze van persze a Milleniumhoz, mivel épp azon vannak, hogy kiadjanak egy leleplező tematikus számot illetve egy könyvet a svéd szexipar résztvevőiről. a dolog ott válik kissé kockázatossá, mikor egy Zala nevű titokzatos és egyértelműen rendkívül veszélyes alak után kezdenek szaglászni. Sallyt nem csak a rendőrség meg az ismerősei próbálják előkeríteni, hanem - még a történet legelején - Bjurman, (igen, az a baromira szimpatikus gyám, akinek Salander igyekezett teljesen tönkrevágni az életét) is a lány nyomába ered. ez utóbbiról Sallynek semmi fogalma, mivel épp a Karib-szigeteken tölti jól megérdemelt szabadságát, és azzal telnek a napjai, hogy egy matematikai tételt próbál megoldani. 
imádtam, mikor hazaért Svédországba, és nekiállt keresni valami böszme nagy lakást, meg nagybevásárlást csapott az IKEÁban. én is akarok egy ilyet! (a húsgolyót ribizli- és barnamártással azért hiányoltam...) 
ebben a részben még jobban megkedveltem ezt a lányt, tényleg felnőtt kicsit azt hiszem, mondjuk számomra időnként röhejes volt, hogy mekkora embereket zúzott le, úgy tűnik, itt kicsit túlszárnyalt Larsson fantáziája. 
spoilerezni én sem szeretnék, úgyhogy többet nem árulnék el a történetből, mindenesetre annyit megjegyeznék, hogy hozzám a sorozat második része valahogy közelebb áll, mint az első. várom már nagyon, hogy a harmadiknak is nekiálljak, csak hát biztos tök szomorú leszek, ha majd azt is befejezem.

Jenna Fox tizenhat évesen balesetet szenved, amelynek következtében több mint egy évig kómában fekszik. mikor felébred, nincsenek emlékei, a szülei idegenek számára, és csak a családi videókból tudja valamennyire rekonstruálni a korábbi életét. 
a történet valószínűleg a közeli jövőben játszódik, de nem Az ötödik elemből megismert röpködő autókat kell elképzelni, inkább a tudomány és a társadalom fejlődése(?) a jellemző, valamint akadnak utalások olyan természeti katasztrófákra és járványokra is, amelyek még nem következtek be. 
Jenna lábadozásában a környezete nem túl segítőkész, az anyja minden információtól óvni próbálja, és még azt sem nagyon engedi, hogy a lány elhagyja kaliforniai házukat. az apa Bostonban dolgozik, egy híres orvosi találmány fűződik a nevéhez, és Jenna ezt sem nagyon érti, hogy miért kellett Kaliforniába költözniük, amikor korábban a keleti partvidéken éltek. 
a legérdekesebb karakter a nagymama, aki láthatólag idegenkedik az unokájától, és ezzel Jenna tisztában is van, ellenségesebb nem is lehetne vele Lily. az asszony azt mondja a lánynak, hogy nincs helye az életében, és hát azt hiszem, ezzel nem könnyíti meg Jenna életét, ami amúgy is már kész rejtély. 

olyan feszült a légkör a lány körül, hogy már én is szorongtam olvasás közben. mindenki rendkívül titokzatos, Jenna új élete számomra rémálomba illő.
időnként bevillan neki egy-egy régi emlékfoszlány, ezekkel viszont nem nagyon tud mit kezdeni, nem tudja, hova tegye őket.
a jelen is elég különös: hogy lehet az, hogy korábban történelemből és matekból korrepetálásra volt szüksége, most meg mindent tud a francia forradalomról, és fejből idéz teljes könyveket? és miért érzi furcsának azt, hogy az anyja minden parancsára engedelmesen reagál? 
némi titkos kutatómunka után összeáll a kép Jennában, és hát nem örül. 
és ekkor még csak a könyv felénél tartunk.

kezdem nagyon megszeretni a YA literature-t, manapság ez egy egészen különleges szegmense az irodalomnak. ez a könyv - a gyerekkönyvtári elhelyezése ellenére - szerintem inkább a felnőttekhez szól, tekintettel a komoly bioetikai kérdésekre, amelyeket a szerző a történet középpontjába helyezett. 
nagyon sajnáltam az utolsó pár oldalt, nekem picit elrontotta azt az igazán pozitív képet, ami olvasás közben kialakult bennem a könyvről. 
azért várom nagyon a magyar nyelvű folytatást, angolul kijött már, a The Fox Inheritance.

a molyon épp azt nézegettem, hogy milyen kihívásokra sikerült eddig feljelentkeznem, amikor megtaláltam ezt. tetszik a dolog, de nem igazán akartam polcra pakolgatni, inkább itt kerekítek róla egy bejegyzést. a kihívás lényege úgyis egyértelmű lesz, úgyhogy nem ecsetelném.

1. nap – A legjobb könyv, amit a múlt évben olvastál: 
Murakami Haruki: 1Q84. mindkét (eddigi) része csodálatos, nagyon nagy kedvenc lett egyből.
2. nap – A könyv, amit háromnál többször olvastál el:
nincs ilyen, és nem is akarom, hogy legyen. így is 400 fölött van a várólistámon szereplő könyvek száma, nem pazaroljuk az időt ilyesmire.
3. nap – Kedvenc könyvsorozatod
ritkán olvasok sorozatokat, úgyhogy legyen talán a Harry Potter, de még azzal se végeztem.
4. nap – Kedvenc könyved a kedvenc könyvsorozatodból:
eddig a Főnix rendje
5. nap – Egy könyv, ami felvidít 
Leacock: A rejtély titka
6. nap – Egy könyv, ami elszomorít
Cormac McCarthy: Az út
7. nap – Egy könyv, amit szerinted alulértékelnek 
Szerb Antal Pendragon legendájára sok rosszat mondtak már, nem értem.
8. nap – Egy könyv, amit szerinted túlértékelnek 
melyiket is a sok közül? Az orosz szerető, Felszáll a köd. például. de nagyon hosszú a lista.
9. nap – Egy könyv, amiről azt hittem, nem fogom szeretni, de a végén mégis másképp alakult 
Jodi Picoult: A nővérem húga. nem azt kaptam, amire vártam, jó értelemben!
10. nap – Kedvenc klasszikus könyved 
nem tudom, mi számít klasszikusnak, de ha a Jane Eyre az, akkor az. 
11. nap – Egy könyv, amit utáltál 
Anna Karenina. friss emlék, nem jó.
12. nap – Egy könyv, amit régen szerettél, de már nem 
nem tudok ilyet mondani, inkább felértékelődnek a könyvek az idő előrehaladtával.
13. nap – A kedvenc íród 
Murakami Haruki
14. nap – A kedvenc könyved a kedvenc íródtól 
1Q84
15. nap – Kedvenc férfi szereplőd 
a Mr. Rochester már elég uncsi, úgyhogy legyen Benedetto a Sok hűhó semmiértből.
16. nap – Kedvenc női szereplőd 
az Egy gésa emlékiratai főhősnője, a nevére már nem emlékszem.
17. nap – A kedvenc idézeted a kedvenc könyvedből 
"– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt? 
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem."
18. nap – Egy könyv, amiben csalódtál 
Anna Karenina
19. nap – Kedvenc könyved, amit megfilmesítettek 
Abigél
20. nap – Kedvenc romantikus könyved 
itt se tudom, mi számít annak. a rózsaszín kötéses Romana jellegű könyvektől borsózik a hátam, úgyhogy megint a Jane Eyre-t mondanám.
21. nap – Kedvenc könyved a gyerekkorodból 
Astrid Lindgren: Britta kiönti szívét
22. nap – A kedvenced a birtokodban lévő könyvek közül 
Utas és holdvilág
23. nap – Egy könyv, amit már régóta el akarsz olvasni 
millió ilyen van, de pl. a Galaxis útikalauz stopposoknak eléggé idevág, folyton halogatom, keresem a megfelelő pillanatot hozzá.
24. nap – Egy könyv, amit jó lenne, ha többen elolvasnának 
Pirandello: Mattia Pascal két élete
25. nap – Az a karakter, akire a legjobban hasonlítasz 
múltkor felfedeztem, hogy a Beszélnünk kell Kevin Evájával nagyon sok bennünk a közös. anya ugyan nem vagyok, de legalább annyira nem is akarok az lenni, amennyire ő nem akart. 
26. nap – Egy könyv, ami megváltoztatta a véleményedet valamiről 
passz.
27. nap – A legmeglepőbb csavar egy történetben / a legmeglepőbb befejezés 
A nővérem húgán lepődtem meg legjobban, de gondolom főleg azért, mert korábban láttam a filmet, és hát enyhén szólva másra számítottam.
28. nap – Kedvenc könyvcímed 
Szederbor (Joanne Harris), ettől összefut a nyál a számban:)
29. nap – Egy könyv, amit mindenki utált, de te szeretted 
ilyen nem hiszem, hogy van.
30. nap – Minden idők kedvenc könyve
Utas és holdvilág

köszi a kihívást purple_orchid!

utólag nem kívánok már boldog karácsonyt, csak reménykedem, hogy mindenkinek halászlében és/vagy más finomságokban gazdag volt az ünnep. meg remélem, hogy mindenki legalább olyan tökéletesen eltalált ajándékokat kapott, mint én. könyv idén csak egy volt a fa alatt, az Éhezők viadala (igen, igen, én még csak itt tartok az első résznél), na meg egy moleskine csodanaptár az én szerelmemtől, de persze az nem könyv.

szóval a hátam mögött 2011, azt mondom, szerencsére, az első néhány hónap nem volt egyszerű, de azt is átvészeltem, és a nyár meg ami azután jött, az már csodálatos, és idén ami különösen meglepő, hogy nem gyűlölöm a telet (még). ja de ez egy könyvesblog.

idén nem voltam valami ügyes, ha a számokat nézzük. molyocska szerint 62 könyvbe kezdtem bele, viszont csak 52-t olvastam végig. nem bánom, hogy ilyen sokat félbehagytam, valószínűleg jó okom volt rá, ahogy arról is kezdek letenni, hogy számokban évről évre felülmúljam magam. hálás vitatéma ez a kényszer-dolog, mármint az, hogy miért olvasunk, és mennyire erőltetünk magunkra egy-egy olvasmányt, és itt van még az a rengeteg kihívás is, blabla. a kihívásokat mondjuk pont imádom, iszonyat sokra jelentkeztem már, remélem, hogy a nagy részét sikerül is majd teljesíteni. (magamat ismerve nem így lesz, de jó lenne meglepődni egyszer.)

de az okoskodás helyett inkább nézzük az idei év kedvenceit. (nem sorrendben, csak szeretek számozni)

1. Murakami Haruki: 1Q84 (főleg az első, de mindkettő. és amúgy ez tényleg a legelső a listán)

2. Paul Auster: Az orákulum éjszakája

3. Félix J. Palma: Az idő térképe

4. Jules Verne: Nemo kapitány

5. Stieg Larsson: A tetovált lány

6. Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

7. John Green: Alaska nyomában

8. Kurt Vonnegut: Kékszakáll

9. Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

10. J. K. Rowling: HP és a Főnix rendje

igenigen, megszerettem a harrypottert, de a maradék két rész olvasását még húzom (azért szerencsére járok olyan oldalakon, mint pl a 9gag.com, ahol már lelőtték nekem a poént, amit mellesleg sejtettem már, de azért menjenek a jó francba.)

volt idén jó pár rettenet szar és kevésbé szar könyv is (elnézést, hogy ennyire önkényesen értékelem őket ilyen szintűre, ha valakit megsértenék vele, bocs). 
pl a tvájlájt harmadik-negyedik része szenvedés volt, pedig az első kettővel egészen sikerült megbarátkoznom magamhoz képest. aztán a Narnia krónikái első részébe belefogtam, szánalmas szerintem. az Ártatlanság kora megint csak fájdalmasan unalmas és felesleges könyv, akárcsak a Tizenhárom okom volt. azokról nem írnék, amiket be sem fejeztem, nem lenne fair, jaj de az Úrilányok Erdélybent muszáj megemlítenem, mert annyira borzalmas hülye picsa stílusban íródott, hogy hányingerem lett tőle az első oldalon, egy darabig küzdöttem, majd feladtam.

és az év utolsó napjain sikerült legyűrnöm az Anna Kareninát. nem véletlenül használtam a legyűrni szót, most itt nem vágnék bele mélyebb értékelésbe, majd vagy írok róla posztot, vagy nem. mindenesetre ezt az örök klasszikust is ide az utóbbi csoportba sorolnám, ami számomra egy óriási csalódás. de tényleg.

a jövőről idén nem szeretnék írni, semmi fogadalom, arra ott a várólistacsökkentő meg a többi százmillió kihívás, elég ha én magam nyomon tudom követni, hogy mivan.

mindenkinek kívánok egy csodálatos 2012-t, remélem megússza a világ, és 12 hónap múlva is írhatunk még év végi összefoglaló posztokat :)

az olaszokkal hadilábon állok, néha totál bejön, amit írnak, néha meg egyáltalán nem tudok vele mit kezdeni. fura nép amúgy is, és tudom, hogy nem szabad általánosítani, de Leo, a történet főhőse megtestesíti azt az olasz fiatalt, akit én megismertem a kint töltött félév során, mindenki, akivel találkoztam, rendelkezik egy olyan habitussal, mint Leo is. ugyanaz a szenvedélyes hirtelen lelkesedés, a lelkesedés tárgyának rendkívül komolyan vétele, majd egyik pillanatról a másikra átmenni totál óvodásba. nekem ilyenek az olaszok.

Leo középiskolás, nagyon nem találja önmagát. a helyettesítő filozófiatanár, az Álmodozó ülteti el benne a gondolatot, hogy találja meg az álmát, és a fiú rájön, hogy az nem más, mint Beatrice, a gyönyörű vörös hajú csoda az iskolából. Leo legalább annyira odavan a vörös színű tincseiért, mint amennyire retteg a fehérségtől, ez a szín testesít meg mindent, ami a félelem. ezt én is ismerem, nem jó, mikor eljön a fehérség, pillanatok alatt beszippantja az embert, és rohadt nehéz kikecmeregni belőle. 
Leo lelkiállapota folyamatosan attól függ, hogy mennyire kerül közel az álma eléréséhez, azaz Beatricéhez, és amikor megtudja, hogy Beatrice leukémiás, teljesen kikészül és semmi nem érdekli, felborít mindent maga körül. legjobb barát(nő)jét, Silviát, aki mindig mellette áll sikerül eltaszítania magától, és az iskolából is majdnem kicsapatja magát. nagy nehezen megtalálja az utat Beatricéhez, azonban talán fel sem fogja, hogy a lány haldoklik, és hogy lehet, hogy nincs közös jövőjük.

Leóban több ponton is magamra ismertem, és nem volt nagy öröm visszagondolni arra az időre, amikor én is annyira rettegtem a fehérségtől. persze ez nem a könyv hibája, sőt, ezáltal lett annyira valóságos a történet a szereplőkkel együtt. arra gondoltam, hogy nem lett volna rossz, ha én is már ennyi idősen átesek ezeken az érzelmi kavargásokon, ha elkezdtem volna keresni önmagam már akkor. 
nagyon inspiráló regény, levisz a legmélyebb bugyrokba, hogy aztán megmutathassa, hogy onnan újra fel lehet jönni levegőért, és fenn is lehet maradni.

"Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak."

idén nem sikerült, elég hülyén válogattam mondjuk össze a könyveket. túl sok volt a monumentális regény, rengeteg oldallal, ezeknek féltem nekiállni. meg volt olyan is, amihez egyáltalán nem volt kedvem, vagy amibe belekezdtem, de azt mondtam, hogy ezt most inkább nem, sőt olyan is, amire azt mondtam, hogy nem, ezt SOHA. úgyhogy nem sikerült, de megmondom őszintén, különösebben nem zavar a dolog, ahogy már szerintem néhányszor kifejtettem, hangulat alapján olvasok, és egy ilyen lista nem pont ezt a típusú olvasót segíti. 
Lobo újfent meghirdette az Eseményt, úgyhogy azért megint összeállítottam egy listát, mert hátha... annyi könnyítést megengedtem magamnak, hogy mivel a molyon összevissza nyomkodok mindenféle kihívásra (szerintem 60-70-re biztos feljelentkeztem már), próbáltam összehangolni ezekkel. ez csak nem csalás, hm? mindegy, ha az is, én így nyomom idén, vagyis jövőre a várólistacsökkentést!

1. Suzanne Collins: Az éhezők viadala

2. Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

3. Jack Kerouac: Úton

4. Joyce Carol Oates: Bellefleur avagy a családi átok

5. Ken Follett: A katedrális

6. Elizabeth Gilbert: Hűség

7. Stefan Zweig: Marie Antoinette

8. Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

9. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1/5)

10. Joanne Harris: Csokoládécipő

11. Frei Tamás: A megmentő

12. Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen

ha meg őket nagyon nem akarnám, még mindig ott az alternatív lista. 
remélem az új évre megjön az olvasási hangulatom, mert pillanatnyilag nem annyira érzem át a dolgot... 
hajrá mindenkinek!

a nagyon szeretett könyvekről mindig nehezen írok, úgyhogy komoly gondban vagyok most ezzel is, főleg, hogy így a történet egyharmadánál tartva nem igazán tudom, lehet-e vagy érdemes-e eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. 
az 1Q84-et az első pillanattól kezdve imádtam, és ilyenkor jön az a parám, hogy na majd a közepétől meg biztos unni fogom, és csalódnom kell, satöbbi. utálom az olyat, pedig gyakran megtörténik.
hát most nem.
igaz, hogy Murakami talán a kedvenc íróm, és ezért biztosan elfogult vagyok, amikor őt olvasom, de mit csináljak, ha számomra annyira tökéletes, amit ki tud hozni néhány száz fehér papírból? 
a suliban egy csaj azt kérdezte, miről szól. elkezdtem neki magyarázni, hogy "háát... két szálon futnak az események, van egy nő, meg egy pasi, és a nő néha legyilkol férfiakat... na mindegy, itt nem az a lényeg." a fő cselekményszálak mellett annyi adalék van, olyan sok témát érint az író, és mégsem érzem túl soknak. nem tudom, ezt is hogyan csinálja ez a Murakami, de például soha nem gondoltam volna, hogy élvezettel fogok olvasni a giljakokról, egy távol-keleti népcsoportról, és lám, mégis. (sőt még fel is vettem a várólistámra Csehov könyvét, amelyben a Szahalin szigeten töltött "tanulmányi kirándulásáról" számol be).
na de akkor vissza a sztorihoz, mert ne higgye senki, hogy az nincs. 
a nő, Aomame (magyarul zöldbab) önként választott magányos életét időnként futó kalandokkal igyekszik feldobni, amelyeket legszívesebben középkorú, kissé kopaszodó férfiakkal bonyolít le. a férfi, Tengo pedig matematikatanár és író, legújabb feladata, hogy egy fiatal lány, bizonyos Fukaeri történetét dolgozza át kicsit, hogy fogyasztható legyen a nagyközönség számára. Aomame egy nap rájön, hogy a világ, amelyben él, nem a valódi 1984, mivel egyre különösebb dolgokra lesz figyelmes a környezetével és önmagával kapcsolatban is. 
ebben az első részben (ugye összesen három van, kettő jelent meg eddig magyarul) van már néhány utalás a két szereplő és a két világ közötti kapcsolatra, de egyelőre nem valami egyértelmű, sok kérdés felmerül az emberben. az utolsó oldalak elolvasása után pedig aztán végképp borul minden. borzongató egy sztori, közben teljesen hétköznapi elemekkel, ezért is szeretem annyira az írót.

nem tudom, hogy a továbbiakban érdemes-e folytatnom Murakami dicsőítését.
azt mondják, bizonyos macskakaját úgy alkotnak meg, hogy a cica annyira megszeresse, hogy függővé váljon, és utána mást már ne is szeressen. szerintem valahogy így lehetek én ezzel az emberrel, (meg még néhány nagy kedvenccel - nem sok ilyen van), úgy érzem, hogy minden mondata a helyén van, semmi sem felesleges, és azt érzem folyton, hogy még még akarom olvasni; biztatom a pasimat, hogy nyugodtan játsszon még fél órát a skyrimmel (rpg), én elleszek; szóval nehéz tőle szabadulni.
szerencsére egy darabig még nem kell, mert ott figyel a polcon a fehér kötet is, aztán majd várhatok a harmadikra, mint régen a lost következő évadjára.

(és akkor EZ után vegyem kezembe a már megkezdett Anna Kareninát??? annyira silánynak tűnik, sajnálom.)

a műben említett Janacek-féle Sinfonietta pedig itt hallgatható meg, szerintem csodálatos.